4. fejezet - Az utánpótlás

Sziasztok!
Meg is hoztam a következő fejezetet. Köszönöm szépen a kommenteket és az első díjat is, amit Jennitől kaptam. Valamint örömmel láttam azt is, hogy a látogatottság átlépte az ezer főt :)
Örülök, hogy eddig elnyerte a tetszéseteket a történet, remélem ez a továbbiakban is így marad.
Ma létrehoztam a blog facebook-os oldalát, ahol gyakrabban szolgáltatok infókat a frissel és egyéb a történettel kapcsolatos dolgokat, szóval érdemes like-olni. Az oldalsávon egyébként megtaláljátok :)
Ez a fejezet ismét egy kicsit hosszabb a szokásosnál, remélem hogy tetszeni fog és kifejtitek majd a véleményeteket róla.
Kellemes olvasást!
Puszi, Csillu

4. fejezet

Az utánpótlás…

2012. március 22.

Amanda szemszöge

Ismerős illat kúszott be az orromba ezzel teljesen kiszakítva az álmok világából. Mélyeket szippantottam a levegőből, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg jól érzem- e, nem csak a képzeletem űz velem gonosz tréfát. Még csak véletlenül sem szándékoztam korábban kelni, minthogy az ébresztő megszólalt volna. Szemeimet félig kinyitottam, fejemet oldalra fordítottam, s az éjjeli szekrényemen megpillantottam az illat forrását. Egy csésze joghurtos – vadmeggyes tea gőzölgött félméternyire tőlem. A kedvencem…

Mosolyogva ültem fel az ágyban és vettem magamhoz a forró italt, majd óvatosan belekortyoltam.

- Jó reggelt! – kiáltott ki Nina a konyhából, mikor pár perc múlva előkeveredtem a szobámból.

- Neked is. – feleltem még kissé rekedtes hanggal.

- Mindjárt kész a reggeli, csüccs le. – intett fejével az étkezőasztal felé.

A mosogatóba helyeztem az üres bögrét, majd eleget tettem felszólításának. Néma csendben fogyasztottuk el a reggelinket, futó pillantásokat vetve a másikra. Evés után segítettem leszedni az asztalt és bepakolni a mosogatógépbe a piszkos edényeket.

- Felfogtam mit akarsz elérni ezzel a szótlansággal. – csendült fel Nina hangja. Szeme sarkából rám lesve beszélt hozzám, miközben egy pohár frissen facsart narancslét öntött magának. – Tegnap egész délután és este a történteken, na meg Danielen gondolkodtam. Igazad volt, egy idióta voltam. Kérlek, ne haragudj! – vetett rám egy könyörgő pillantást.

- Na gyere ide! – tártam ki karjaimat, mire ő mosolyogva szorított magához. – Milyen szerencséd van, hogy képtelen vagyok sokáig haragudni rád. És mire jutottál végül? – érdeklődtem, miután elváltunk egymástól és a nappaliba vonultunk, kényelembe helyezve magunkat a kanapén.

- Mármint? Mivel kapcsolatban? – pislogott rám meglepetten.

- Daniel.

- Ijesztő a számomra, hogy milyen hatással van rám, de ezt már mondtam neked. – kezdett bele barátnőm - Azt hiszem sikerült rájönnöm, miért. Az utóbbi időben mondhatni másféle kapcsolataim voltak, mint korábban. Egyik pasit sem vettem komolyan és tudom, hogy ez csúnyán hangzik egy nő szájából, de igenis kihasználtam őket, játszottam velük. Nem akartam lekötni magamat, és egy kapcsolat akárhogy is nézzük, elkötelezettségekkel jár. Tökéletesen megvoltam ebben az új kis világomban, aztán egyszer csak azon kaptam magamat pár hónapja, hogy egyre többet beszélgetek Dannel. Szépen lassan egyre többet ismertem meg belőle és… tetszett, amit láttam, amit látok. Csak most ő csinálja, amit én nem olyan régen. Játszik velem. Egyik nap még egészen közel enged magához, azt érezteti, hogy a bizalmába férkőztem, a másik nap pedig mintha csak egy lány lennék, akit élvezettel piszkál, de semmi több. Az elmúlt két hétben nem volt olyan alkalom, hogy ne kaptunk volna össze valami apróságon és teljesen összezavarodtam. – nézett rám borús kifejezéssel az arcán.

- Dan nem egy könnyű eset, sosem volt az. És szerintem te pont ezért figyeltél fel rá igazán, imádod a kihívásokat…

- Van benne valami. – bólintott beleegyezően, miközben maga elé meredt.

Nina teljesen a gondolataiba merült, így nem is firtattam tovább a dolgot, inkább hagytam őt töprengeni és a szobámba vonultam. Úgy döntöttem, hogy ideje egy újabb videót készíteni, így elővettem a kis kézi kamerát és megnyomtam a felvétel gombot.

Sziasztok!

Nem egyszerű az élet két kiskamaszként viselkedő baráttal, higgyétek el nekem. – sóhajtottam fel a kamerába nézve - Hogy miért mondom ezt két elvileg érett, független felnőttre? Mert látszólag mindketten epekednek a másik iránt, de egyikük sem lép, hogy túllendüljenek ezen a veszekszem-veled-mert-bejössz-nekem ponton és élvezhessék a másik társaságát. De nem, az nekik túl egyszerű lenne. Ők inkább belerángatnak engem is a kis játékukba... - ráztam meg a fejemet lemondóan.

A tegnapi nap egyébként szinte az egész csapat szempontjából stresszes volt. – döntöttem végül a témaváltás mellett - Nem igazán jöttek össze a helyzetek, pontatlan lövések, buta hibák védekezésben és támadásban egyaránt… Kicsit mindenki rossz passzban volt, de az edzés végére sikerült nagyjából összeszednünk magunkat. Ma délelőttől viszont már a következő Bajnokok Ligája mérkőzésre készülünk, ami április elsején lesz. Ugyan előtte vár még ránk március huszonhetedikén egy hazai bajnoki meccs, de azt kötelező hozni. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog menni ma a játék az edzésen, de bízom a legjobbakban. Ami engem illet, rendeződtek az apró problémák, így száz százalékkal a feladatomra tudok koncentrálni.

Ma délután Deevel látogatást teszünk egy középiskolába és megnézünk egy kézilabdaedzést. Kicsit izgatott vagyok, ilyet még nem csináltunk korábban. Minden esetre kíváncsian várom, hogy mi sül ki a dologból. – mosolyodtam el zavartan. Fél perc szünetet tartottam, miközben azon töprengtem, mit mondhatnék még.

Hát azt hiszem, ennyi lettem volna mára. Szép napot mindenkinek! – köszöntem el, miután rájöttem, hogy semmi nem jut eszembe.

Marco szemszöge

Délután két órakor sietősen szálltam ki a kocsimból és indultam meg az előttem álló épület felé, miközben a megállás nélkül csörgő telefonomat igyekeztem elővarázsolni a zsebemből.

- Na végre, hogy felvetted. Hol vagy? – bosszankodott Tom, az egyik táncosom, amint fogadtam a hívását.

- Mögötted! – feleltem, majd egyszerűen kinyomtam.

- Te tudod, hova kell mennünk? – érdeklődött a fejét vakarva, miután köszöntöttük egymást.

- Igen és neked is elmondtam legalább kétszer tegnap. Örülök, hogy még mindig ennyire figyelsz rám.

- Ez csak természetes. – húzta ki magát büszkén – Akkor vezessen uram, mert elkésünk, és a főnök szétrúgja a hátsónkat.

- Én vagyok a főnököd. – jegyeztem meg.

- Hát ez azért nem teljesen igaz… - kezdett bele.

- Mi lenne, ha egyszer nem kötnél bele minden apróságba? – sóhajtottam lemondóan.

- Piros betűs ünnep. – villantott rám egy ezer wattos mosolyt, mire én tarkón vágtam. – Csak okosan, még a végén meg találok sértődni. – jegyezte meg fenyegetőleg.

- Nyugodtan. – vontam vállat.

A táncstúdió egy kívülről családi háznak tűnő épületben foglalt helyet. Bent három, tükrökkel felszerelt terem és három- három öltöző volt megtalálható. Tommal bevezettek minket az egyik öltözőbe, ahol magunkra kaptuk a próbákon hordott ruháinkat, majd átmentünk egy terembe, ahol egy nagyobb csapatnak volt éppen órája. A fiatalok, akik éppen egy táncos film zenéjére mozogtak számomra meglepő módon szinte teljesen egyszerre, tizennyolc és huszonöt év közöttiek voltak. Az ajtóban állva néztük végig a koreográfiát.

- Hát öregem, ők tényleg nagyon jók. – bökött oldalba Tom.

- Ügyesek. – bólogattam én is elismerően.  – A helyedben vigyáznék, nehogy kitúrjon valamelyikük… - jegyeztem meg még halkan. Igyekeztem pókerarcot vágni, ám ahogy barátom arcára pillantottam, kitört belőlem a nevetés. Döbbenten pislogott rám, úgy látszik meggyőző volt az alakításom.

- Egyszer még úgyis megöllek. – motyogta az orra alatt.

- Ugyan már! Tudod, hogy imádom húzni az agyad… - böktem oldalba a könyökömmel.

A továbbiakban csendben figyeltük, ahogy még egyszer elpróbálják, majd a bemutatásunkat követően mi is beálltunk a hátsó sorba, s igyekeztünk követni a mozgásukat. Üdítő hatással volt mindkettőnkre, hogy végre valami számunkra új zenére táncolhatunk, és új lépéseket sajátíthatunk el.

A megbeszéltek szerint az utolsó háromnegyed órát mi tartottuk meg betanítva a húszfős társaságnak az egyik számom koreográfiáját.

- Oké srácok, még egyszer. Öt, hat, hét és nyolc! – számoltam be, majd újra megcsináltuk az imént mutatott mozdulatot.

- Nekem ez nem megy. – hallottam meg az egyik lány hangját mögülem.

Pillantásom rá vetettem, s még láttam, ahogy a csalódottság és beletörődés kiül az arcára, aztán kiviharzott a teremből.

- Egy pillanat és jövök. Tom addig elmutatja nektek a következő lépéseket.

Szapora léptekkel a lány után indultam, akit rövid keresgélés után a hátsó udvaron találtam meg. Egy padon ücsörgött és haragos tekintettel meredt maga elé.

- Leülhetek? – álltam meg előtte. Ugyan bólintott, de egyetlen szó sem hagyta el ajkait. – Egyébként Marco vagyok. – nyújtottam felé a kezemet mosolyogva.

- Anna. – mutatkozott be ő is.

Szemeibe nézve meglepetten tapasztaltam, hogy azok a visszafojtott könnyektől csillognak.

- Tudod, amikor az első lemezemmel kezdtünk turnézni és a média kezdett egyre jobban felkapni, rengeteg negatív kritikát kaptam a légzési technikámmal kapcsolatban. – kezdtem el mesélni a mellettem ücsörgő lánynak - Rémesen éreztem magamat miatta és hiába a számtalan óra, amit az elsajátításával töltöttem, még most sem teljesen tökéletes. Eleinte nagyon bosszantott, hogy nem értem el azonnali javulást, nem fogtam fel, hogy ez milyen lassú folyamat is lehet. Mikor nagyon kiakadtam, az énektanárom a következőt mondta nekem: bármire képes vagy, csak tanulj meg hinni magadban! Elgondolkodtattak a szavai és amint változtattam a hozzáállásomon egyből könnyebben ment. Tényleg annyi az egész, hogy bízz magadban, abban, hogy képes vagy rá és ezzel máris lerombolsz egy képzeletbeli akadályt, ami - öntudatlanul is bennünk van és - meggátol a céljaid elérésében.

- És mi van akkor, hogy ha képtelen vagyok rá és emiatt sorra követek el nagyobbnál nagyobb hülyeségeket? – hangja keserűen csengett, ahogy feltette a kérdést.

- Persze előfordul, hogy az ember nem mindig éppen a legjobb döntéseket hozza meg az életében, de minden egyes elkövetett hiba segít abban, hogy magadra találj, rájöjj ki is vagy te valójában. Szeretsz táncolni, igaz?

- Igen, ez a mindenem. – válaszolt halkan.

- Ha boldoggá tesz, akkor ne add fel! Ha van egy álmod, akkor azért addig küzdj, míg el nem éred. Még ha úgy is érzed, hogy megszakadsz, ne add fel. – pillantásommal egészen addig tartottam fogva az övét, amíg beleegyezően nem bólintott. – Különben is, ez csak egy nyamvadt lépéskombináció, amivel nekem is meggyűlt eleinte a bajom. Gyere, megmutatom még egyszer lassabban. – nyújtottam felé a kezemet.

Pár perc múlva már vigyorogva igyekezetett vissza velem együtt a terembe.

- Oké, akkor nézzük, hogy álltok. Annie gyere, állj ide mellém, mutatom a folytatást is. – becéztem a lányt, akit ez látszólag egyáltalán nem zavart.

Elégedett mosoly játszott az arcomon - a tudatra, hogy ha csak egy kicsit is, de segíthettem helyrerázni a dolgokat egy kedves lányban és reméltem, hogy megfogadja a tanácsomat - miközben Tom beszámolt és mi újra elkezdtünk táncolni...

Amanda szemszöge

A nap sugarai igyekeztek utat törni maguknak, ám a behúzott sötétítőknek köszönhetően csupán vöröses fény uralkodott a klub egyik irodájában, ahol a videós elemzésekre szokott sor kerülni. Most is épp egy ilyen esemény zajlott.

A csapat az asztaloknál foglalt helyet, míg az edző és másodedző a kivetítő mellett álltak.

- Ahogy látjátok, támadásban a belső játékosok kiemelkedő szerepet kapnak. Ezért a héten a 4- 2-es védekezést fogjuk gyakorolni. Amanda, Diana értelemszerűen ti fogtok zavarót játszani védekezéskor az ő átlövőikkel szemben. – vetett ránk egy pillantást Gabriel, mi pedig egyszerre bólintottunk, hogy felfogtuk - Ez a legjobb taktika, amivel a támadásukat sikerülhet megzavarni, de szükséges hozzá a kellő gyorsaság, így amellett, hogy kiépítjük a megfelelő kombinációkat, főként a lábmunkára fogunk koncentrálni.

- Nagyon észnél kell lennetek lányok, mert a szélsőik villám gyorsak. Elég egy apró figyelmetlenség és máris hátrányba kerülhettek velük szemben. – jegyezte meg a másodedző, mire Gabriel helyeselően bólintott.

- Viszont támadás és védekezés között két cseréjük is van, ha labdát szereztek, és mégsem sikerülne a lerohanás a lehető leggyorsabban kezdjetek bele egy hosszabb támadásba, hiszen még így is nagyobb az esély egy könnyebb gólra, hiszen két olyan játékos ragad be a falukba, akik gyengén védekeznek. – vette vissza a szót az edző.

A következő egy óra másról sem szólt, mint hogy a legutóbbi mérkőzéseik egyes részleteit néztük meg, hogy miként reagálnak adott szituációkra, hogy milyen támadásokat vezetnek, mely megmozdulások a leginkább jellemzőek rájuk.

Ugyan sokszor éreztem úgy, hogy képtelen az agyam több infót befogadni, vagy elalszom, ha még egy percet is az álmosító melegben kell hogy töltsek, mégis igyekeztem magamat figyelemre sarkallni.

Összenézve mellettem ülő barátnőmmel, ugyanazt a fájdalmas kifejezést láttam az arcán, ami mosolygásra késztetett. Legalább nem csak én szenvedek…

Nem sokkal később Gabriel megköszönte a figyelmünket és utunkra engedett minket.

A csarnok előtt állva élveztem a friss levegőt, mely üdítően hatott rám és egy kicsit felélénkített.

- Mehetünk? – pillantott rám Dee.

- Persze. De te vezetsz. – bólintottam, s a kezébe nyomtam a kulcsot.

- Oké. Nina elvigyünk valameddig? – érdeklődött Diana.

- Nem kell, köszi. Úgy beszéltük meg a srácokkal, hogy idejönnek értem, elvileg már végeztek az edzéssel. Beülünk valahova kajálni és beszélgetni egy kicsit.

- Beszélsz vele? – kérdeztem.

- Dannel? Ma semmiképp sem, ha ott vannak a többiek is, nem lehet bírni vele. – csóválta meg a fejét.

- Te tudod. Akkor délután találkozunk. Légy jó! – megöleltem, majd két puszit nyomtam az arcára.

Miután Dee is elköszönt tőle, a kocsim felé vettük az irányt, amely mindennek volt mondható, csak hétköznapinak nem. Ugyan a fekete Seat Leon még nem is rítt volna ki annyira a tömegből, ám az oldalán virító fehér felirat és ábra - mely azt hirdette, hogy a fővárosi női kézilabda csapat egyik játékosáé - már annál inkább…

A negyed órás utat kellemes beszélgetéssel töltöttük el. Elmeséltem Diananak, hogy megbeszéltük a dolgokat Ninaval, aztán ő áradozott a barátjáról. Bár ha meg sem szólal, akkor is rájövök, hogy visszatért a városba. Elég csak egy pillantást vetni Dee arcára, szinte sugárzik a boldogságtól.

A vörös téglából készült épülethez érve bekanyarodtunk és a nagyobbik, oldalsó parkolóban álltunk meg. Kiszálltunk, a táskánkat kivettük a csomagtartóból, majd a bejárat felé indultunk. A környéken mindenhol fák zöldelltek, a kis udvaron a bejárat mellett és a biciklitároló előtt is élénk pázsit virított, s a levegőben valamelyik fa virágának az illata szállt. Mosolyogva lépkedtem barátnőm mellett.

- Jó napot! A tornacsarnokot keressük. – köszönt a portásnak Diana.

- Áh, Miss Hansen és Miss Simon, már vártuk önöket. Kérem, erre fáradjanak! – termett hirtelen mellettünk egy negyvenes évei vége felé járó férfi, aki még csak időt sem hagyott a portán ücsörgő középkorú hölgynek, hogy megszólaljon. – A nevem Thomas Jeffersen, én vagyok az intézmény igazgatója. Igazán hálásak vagyunk, hogy időt tudtak szakítani arra, hogy ellátogassanak hozzánk. – és csak beszélt és beszélt, be nem állt a szája, míg a kérdezett helyszín felé kalauzolt minket.

Ugyan már nincsenek problémáim a dán nyelvvel, de ez a férfi azon kívül, hogy hadart még akcentussal is rendelkezett. Így egy idő után egyszerűen feladtam, hogy a mondandójára koncentráljak. Helyette inkább a környezetet pásztáztam. Elképedve bámultam az épület modern berendezéseit és a tágas teret.

Ilyen régen jártam már középiskolába? Vagy csak Dániában jobbak a körülmények a közoktatásban? – futott végig az agyamon a gondolat. De tekintve, hogy még csak huszonegy éves vagyok, inkább maradtam a második opciónál. Na nem azt mondom, hogy rémes hely volt az a gimnázium, ahová jártam, de tény, hogy nem volt ilyen jól felszerelt…

Néhány diák lézengett a folyosókon, s némelyikük szemében láttam megcsillanni a felismerést, ám egyikük sem lépett oda hozzánk, s ha jól sejtem, ennek oka az előttünk haladó igazgató volt. Halványan elmosolyodtam a saját következtetésemen, majd alig észrevehetően megráztam a fejemet.

Elkalandozó gondolataimból a férfi rántott ki, mikor közölte, hogy megérkeztünk. A csarnokban éppen egy nagyobb csapat diák rótta a köröket.

- Ők az iskola legjobb kézilabdázói. – jelentette ki Thomas, s hangjából büszkeség csendült. – Ez a tizennyolc lány képviseli a gimnáziumot az iskolák közötti bajnokságon.

- És a többségük tagja az utánpótlás csapatunknak. – jegyeztem meg csendesen tudatában néhány háttér információnak.

- Így igaz. – helyeselt Jeffersen. – Jöjjenek velem. – intett az igazgató, mire mi szó nélkül indultunk meg utána.

Odavezetett minket a fiatalokat felügyelő tanárhoz, aki egyben az edzőjük is volt. A gyors bemutatást követően egyeztettünk vele, hogy mit fogunk csinálni a következő kilencven percben. Majd bevonultunk az egyik öltözőbe, hogy felvegyük az edzőruhánkat. Én egy fekete háromnegyedes puma halásznadrágot, - mely a vádlimra feszült - s egy ujjatlan fehér toppot - melyen hátul a csapat logója volt megtalálható, míg elől a jelentősebb szponzoroké. Dee is hasonló szerelésben pompázott annyi kivétellel, hogy az ő nadrágja szürke volt.

Pár perc múlva már mi is a teremben voltunk és csatlakoztunk a bemelegítéshez.

Közben igyekeztünk jó tanácsokkal ellátni a lányokat legyen szó a bemelegítésről, egy- egy speciálisabb figuráról vagy éppen az edzések utáni levezető mozgásokról. Emellett sérülések terén is nagyobb tapasztalatunk volt, így néhány hasznos taktikát is megosztottunk velük, amik még biztosan jól jönnek.

Amint a kiszabott percet lekocogták és a kezeiket is rendesen bemelegítették, mi vettük át a szót az edzőjüktől. Bemutatkoztunk, beszéltünk egy kicsit az itt létünk okáról, majd felvezettük a kis - mondhatni - meglepetésünket, amit nekik hoztunk.

Néhány olyan játékkal készültünk, ami a koncentrációjukat fejleszti, és ezáltal képesek lesznek gyorsabban reagálni egy- egy vártalan szituációra. Megmosolyogtató volt, ahogy eleinte bizonytalan mozdulatokkal, majd egyre bátrabban passzolgatták egymás között a labdát.

Ezt követően újra az edzőé volt a főszerep, aki néhány bonyolultabbnak tűnő, ám igazából roppant egyszerű lövési technikát igyekezett megtanítani a lányoknak. Elmondta, hogy mit kell csinálniuk és hogyan, majd mi megmutattuk őket.

Jó érzés volt ezek között a lányok között lenni. Érezni az igazgatottságukat a jelenlétünk miatt, valamint a lelkesedésüket. Azok a csillogó tekintetek, amikbe az edzés alatt minden egyes másodpercben beleütköztem, ahányszor valamelyikük szemébe néztem, emlékeztettek arra, hogy én is hasonlóképp viselkedtem néhány éve.

S arra is, hogy valójában milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek Dániában és azt csinálhatom, amire igazán vágytam hosszú- hosszú évek óta…